A Tisza legendás halbősége az ivadékot nevelő holtágak százainak, az áradástól megújuló mezei tavaknak, alig folydogáló sekély belvizek ezreinek volt köszönhető – egészen a szabályozásig.
A hagyományos halászat a Hortobágy, az Árkus, és a Kadarcs folyókon, valamint az állóvizeken, nagyságrendben az ohati Herepen, a Nagymorotván és a Völgyesen folyt.

A Hortobágy folyó volt a legjelentősebb halasvíz, mely a Tisza kiöntéseiből és a különböző vadvizekből frissült minden évben. A hajdani fontosságra utal az 1248. évi oklevél, mely a folyón átvezető böszörményi út mellett egy halásztanyát említ. A középkorban a folyó felső és középső szakasza Máta és Balmaz falvakhoz, az alsó szakasz Nádudvarhoz tartozott. Debrecen használatába 1452-ben Hunyadi János adományozásával került a halászati jog, Mátával és Balmazzal együtt. A város halászati jogát 1583-ban Báthorí Zsigmond erdélyi fejedelem megerősítette. Ezt követően a legutóbbi időkig a város halászata a folyón a Pap-erétől a Sáros-érig volt érvényben.

Az Árkus jó halasvíz hírében állott, amit annak köszönhetett, hogy az élő Tiszával volt összeköttetésben a Szántásfokon, a Völgyesen és a Morotván keresztül. Debrecen városának gondja volt az Árkusra, hiszen „a Szántásfokát ekével szántatta ki…, azon nagy Ekébe 12 ökrök voltak befogva…, midőn azon fokon folyt volna a víz kifelé, abban Isztikével Pottykát fogtanak”, - olvashatjuk egy XVIII. század elején kelt írásban. 

A Kadarcs, mely neve szerint is lomha kanyargó vizet jelent a népnyelvben, a Pusztát az elepi birtoktól határolta el. Az újvárosiakhoz tartozott a halászata, a XVIII. század elején nagy halásztanyájuk volt mellette.
A Tisza egy rövid szakasza az ohati birtokkal együtt került Debrecen városának kezelésébe. A város halászait mindig csábította a Tisza, ahová jó halat fogni már a XVII. Században eljártak. Ez azonban még a török védelme alatt álló debrecenieknek sem volt veszélytelen vállalkozás. 1638-ban történt, hogy Törösdi János és Szentpéteri, másként Callistus Ferenc Csege faluba mentek halászás végett, és útközben az egri törökök fogságába esvén, onnan Csontos Benedek szenátor csak nagy nehezen tudta őket kiváltani.

A három (valaha) legjobb, tehát leghalasabb tavat, a Herepet, a Nagymorotvát és a Völgyest szintén az ohati határban találjuk. 1248 óta többször értékes birtoktartozékként említik az oklevelekben. E vizek fele részben az ohati apátságot, felében Csegét illették. Amikor Debrecen lett a gazdája az ohati birtoknak, akkor is imígyen megosztva vehette használatba.

A Hortobágy számos tavacskája, vízfolyása közül a középfolyásnál tóvá szélesedő Pap-erét, a Karácsony-fokot, a Fényes-tavat, az egyeki Szilágy- és Bodajcserét, a Sebes- és Sáros-ért jegyzik halasvíznek a korabeli írások. Ezeknek azonban csak a csapadékos években volt halászati jelentősége. A mellettük legeltető pásztorok e vizeket szintén számon tartották. Kétközzel halászták, vagy apadáskor nekihajtották a jószágot, „…oszt az jól fölzavarta a vizet, és a hal meg csak felgyött pipálni, mink meg kézzel, kalappal fogtuk ki űket”. Íváskor a szerelemtől bódult halakat egyszerűen bottal csapták agyon, ha rákívántak a halevésre.

Helynevek őrzik a jó halas vizek emlékét, megjelölvén azt a halat is, amelyik ezen időszakos vizekben gyakori volt: Csukásfenék, Csukáslapos, Czompólapos, Halasfarka, Halasfok, Halaslaponyag, Halászlaponyag. A hívatásos, vizeket bérlő halász a pásztorok rapsickodását nem tekintette konkurenciának, így törvénybe ütközőnek sem, de azt már igen, ha az ő bérelt területén próbálkozott valaki.

Debrecen kizárólagos halászati jogot a középkorban csak az akkor még élő vizű Tocón gyakorolhatott, ahol a lakósok - a bíró pecsétes engedélyével - évente egy kijelölt napon halászhattak szabadon. Tilalmazták viszont a távolabbi vizek halászatát, mert azokat bérbeadással hasznosították. A XVIII. század elején azonban a nagyobb jövedelem reményében – a bérbeadást felfüggesztve – önálló városi halászati vállalkozást hoztak létre: konvenciós halászokat fogadtak fel, hálókat vettek, és a zsákmányt halas boltban árulták. A próbálkozás balul sikerült, mert még a ráfordításokat sem fedezte a halértékesítés.

Így aztán az 1700-as évek közepétől visszatértek a bérbeadáshoz. Ekkor azonban a bérleti jogot a város elöljárói, közhivatalnokai szerezték meg, ahogy ez már lenni szokott. Természetesen nem ők vonták a hálót, hanem a halfogást „subárendába”, ma úgy mondanánk, alvállalkozásba kishalászoknak adták ki. Ezen a gyakorlaton a városi tanács tiltása ellenére sem változtattak. Végül 1813-ban, megelégelve a zavaros állapotokat, bevezetik a halászó vizek bérletének árveréses értékesítését. Ettől kezdve lényeges kitétel volt, hogy „azon vidékek is részt vehessenek (az árverésen) akiket kizárni nem lehet”. Ezek szerint az uram-bátyám viszonyok alacsony áraihoz képest, - melyben nyilván a helyi notabilitások élveztek előnyt, - akkortól a vidéki licitálók árfelhajtó hatásában bíztak. A számítás bejöhetett, mert amíg 1813-ban az ohati és hortobágyi vizek halászati jogáért csak évi 80 rénesforintot fizettek, addig 1820-ban ugyanezeket 145 Rh-forintért béreltették.

Néhány év múlva, a rendszeresen bekövetkező aszályos évek miatt a természetes ivadéknevelő áradások elmaradtak. Az akkori technika mellett a halszaporítás mesterséges formái szóba sem jöhettek, ezért a halasvizek haszna minimálisra csökkent, ami egyre reménytelenebbé tette a bérbeadást. Ezért a Puszta halászó helyeinek bérletét végül a mátai vendégfogadó (ma: Nagyhortobágyi Csárda) árendájához csapták. Erre 1846-ban került sor. A csárda friss hallal történő ellátása a bérlőknek mindig fontos volt, így már korábban is tettek kísérletet a jogok megszerzésére. A rendeletek és törvények betartása mellett, a halászati jogot szabadon gyakorolhatták. Persze ők sem saját kezűleg, hanem alvállalkozó kishalászok felfogadásával.

Az 1930-as évektől a horgászat, és más vízi sportok szorgalmazása az idegenforgalom fellendítésének ötletével egy időben jelenik meg. Ettől kezdve a város ezektől remélt új jövedelemforrásokat, mert mint megállapították, a halászatból a városnak már rég nincs számottevő jövedelme. Ezekben az években a Nagyhortobágyi Csárdát az angol Királynő szálloda Rt. (Aranybika szálloda) bérli 175 kat. hold földel együtt, a „Hortobágy folyóban gyakorolható halászati horgászati és csónakázási joggal, valamint hídvámszedési joggal együtt”, melyért 1000 pengőt, a földek után pedig holdanként 50 kg búza árfolyam szerinti árat fizet.
A folyó 16 km-es szakaszát a csegei Szilágyi testvérek évi 12 q búza árfolyam szerinti áráért bérelték. 120 varsát tartottak állandóan a vízben, és hetente nagyhálóval meghúzták a Hortobágy valamelyik szakaszát. Így is a heti halfogás nem volt több egy mázsánál. A halászati esztendő októbertől a következő év októberéig tartott, (amit a halak vermelési szokása indokol). A halat Debrecenben értékesítették, és természetesen kötelesek volta ellátni élőhallal a Csárdát, és az Aranybika szállót. Szóbeli megállapodás volt, hogy a hídivásár alkalmával ők főznek halászlét minden évben. A kellékekről: fűszer, ital, teríték és felszolgálás, a csárdabérlő gondoskodott és a hasznon megosztoztak.

A Szilágyiak bérelt területére időnként békászó emberek érkeztek az Eger melletti Kistályáról, és a hegyi patakokból rákivadékokat hoztak a Hortobágy vizébe. Ez volt a fizetség a kecskebéka fogásért. De a békászást azért is engedték, mert veszélyesnek tartották a békákat a halikrára.

Az állami halászjegyet a csárdabérlő állította ki, a törvény betartásáról csendőrök, fináncok gondoskodtak. Ilyen előírás volt, hogy a hálószem mérete nem lehet kisebb 5*5 cm-nél. De azért: „ha a háló szemjét kicsinek találták, kaptak egy-két szebb halat, oszt minden rendben vót. Ezért oszt az a mondás járta: - Sima a harcsa farka, elcsúszik a törvíny rajta!” A törvények kijátszásában tapasztalt pákászok köréből származhat a következő varázseljárás: „Ha a kígyó megbűvöli a békát és szopja befelé, egy vesszővel kell megütni a kígyót. Azt a vesszőt a csónakban kell hordani, és akkor a halászt nem fogja a törvény.”

Az Angol Királynő Szállodával 25 éven át újrakötött szerződést 1945-ben a városi tanács felbontatta. Az új bérlőkkel – Varga Károly és Sípos Sándor debreceni lakósokkal – pedig úgy kötötte meg, hogy a közellátás javítása érdekében a „fogott összes halat a lakóság húsellátása céljából Debrecen városában kötelesek forgalomba hozni.” A szerződés még le sem járt, amikor a 6700/1945. Korm. Rendelet megjelent, melynek értelmében az összes természetes víz halászati joga az állam kizárólagos joga lett.

A természetes vizek halgazdálkodásának kulcsa a fokokkal és rekeszekkel történő vízáramlás-szabályzás volt. Ennek az ősi technikának a Tisza egyre vadabb áradásainak kezelésében – igaz, egyelőre inkább csak a tervező asztalon - manapság újból reneszánsza jöhet, magával hozva a szintén újra felfedezett szabadtartású legeltetést, és az annak megfelelő eredeti fajtákat.

A középkorban a gyakori böjtök a halfogyasztás időszakos szükségletét tovább növelték. Az igény nyilván igazodott a böjti időszakokhoz, és így mennyiségileg lökésszerűen jelentkezett. Ezt kielégíteni csak magas színvonalú tógazdálkodással lehetett. Mindazonáltal a fokhalászat hagyománya régebbi a keresztény böjti kötelezettségek elterjedésénél, hiszen már az etelközi magyarságról is feljegyezték, hogy ősztől a legelők tavaszi zsendüléséig a halban gazdag folyópartok szállásterületeit élik. Igaz, ennek csak egyik, és korántsem meghatározó oka volt a halfogás lehetősége.

Ugyanakkor tudjuk a folyóközi régészeti leletekből, hogy a halfogás fokhalászati szerszámait a magyarság jóval régebb óta használta. Hogy mikortól, azt felesleges találgatni, de az több, mint bizonyos, hogy bárhol éltünk, a magyarság jellegzetes nagyállattartó kultúrája csak folyóvizek környékén fejlődhetett. A Hortobágyon a Tisza szabályozása előtt minden feltétel együtt teljesült! Nem véletlen tehát az ősi szállásterületek korai kialakulása.

Az ohati apátság korai keltezésű okleveleiben kiemelten foglalkoznak a Nagymorotva halastó szerepével. Az évente ismétlődő tiszai áradások csak a szükséges feltételt biztosították, mert a hatékony halgazdálkodáshoz elengedhetetlen volt a fokok (Felső- és Alsó-fok) állandó karbantartása, helyes kezelése. Ha a vizet állandóan mozgásba tartjuk, az eutrofizáció esélye jelentősen csökkenthető. A tisztításokon, kotráson túl a fokok fontos tartozéka volt a drugályfákból készült rekesztékrendszer is. Az alsó-fokra épített rekesztékkel nem a vizet zárták el, hanem a halnak állták útját, hogy az éltető vízutánpótlással ívni érkezők apadáskor ne úszhassanak vissza. Ha a szükséglet úgy alakult, akkor a halat a rekeszték nyílásán keresztül az eléje helyezett egyszárnyú vesszővarsába terelték.

Egy 1418-as keltezésű oklevél is erről szól. Ha a Tisza már annyira leapadt, hogy a víz nem tudott a fokon átbukni, akkor gyalommal halásztak. A Nagymorotvában 1730-ban hatalmas vizát fogtak, a feljegyzések szerint. Hasonló technikával halászták a másik két jelentős halasvizet, a Herepet, és a Völgyest. Az utóbbi vize azonban A XVIII. századra annyira elmocsarasodott, hogy komolyabb tógazdálkodásra nem volt már lehetőség. Így aztán legfeljebb csíkászni jártak ide. A Tisza-szabályozás után a folyamat visszafordíthatatlanná vált, és úgy kiszáradt a Völgyes, hogy eke alá fogták. De amikor még a Völgyesbe a Szántás-fokán folyt a víz, „szabadosan, mind Szigonnyal, mind Hálóval halászták, az fogott halaknak harmadát Debreczen Városa részire adták.” „Isztikével Pottykát is fogtak benne.” Tehát igazán jó halasvíz lehetett.

A halászat ősi eszköze a nádból készített vész. Úgy szerkesztik, hogy a hal a csapdaszerűen kiképzett vészfőbe terelődjön, ahonnét azonban nincs visszaút, így merettyűvel könnyedén kimerítik. A lassú folyású Hortobágyon eredményesen fogták a vésszel a halat, akár még télen is. 1767.január 27-én írták: „közös vizet megis halásztanak és a Hortobágyot vésszel is átal kötöttenek.”
A vésznek több változata ismert. A Hortobágy vizein is alkalmazták a legegyszerűbb szegleteset, melynek neve a Tisza mentén lésza vagy lécka. Télen jégről helyezik vízbe, a nádszálakat egymás mellé, az iszapba szúrva.
A vesszővarsa gyakori használatban volt a Hortobágyon folyón is. Ezt errefelé versének nevezték, és csak az 1880-as években váltja fel a hálóverse. Az eredményes halászathoz sokat raktak le egyszerre. A Hortobágyon négy verse páros összeállítása a gyakoribb, 6 versével már a folyót is átérték volna. A versék összeállításának különböző ismert változatai a bokros, az aklos, és a hajtóhalászattal kombinált összeállítás.

A csíkban gazdag vizeken /pl.: a Völgyes, a Kadarcs/ nélkülözhetetlen szerszám a csíkkas. A sűrű fonású fordított vesszőkosarat, azaz kast a tetején látták el a tányér formájú nyílással. A lékbe helyezett csíkkas különösen télen volt eredményes, hiszen a halak az oxigén hiánytól szenvedvén, mind a lék alatt, a kasba gyűltek a környékről. A szigony használatát a XIX. század második felétől az egyre szigorodó halászati törvények térségünkben is megtiltották. Az orvhalászok azonban partközelben napjainkig szigonyként használják áradáskor a kihegyezett vasvillát.
A tapogató a kishalászok és az utóbbi időkben a szegénynép halfogó eszköze, amelyet eredményesen az apadó vízben lehet bevetni. Ismervén a fokgazdálkodás technikáját, akkoriban szükséges és eredményes eszköz lehetett. (...)

Eddig az idézet. És amit a Tisza, a Hortobágy dolgában olvashattunk, azt sok tekintetben el lehet mondani, vagy ki lehetne egészíteni más vizeink kapcsán is.

Hogyan keletkezett Magyarország és Közép-Európa legnagyobb halastava?

(Újból a fenti könyvből idézünk:)

„A Tisza szabályozása óta a hortobágyi szikes legelőföldünk az árvíz által meg nem termékenyíttetvén, évről évre használhatatlanabb lesz, s gazdaközösségünk kedvező időjárás mellett is legföljebb csak júliusig tarthatja ott jószágát, s az ott egykor dús legelőföld már júliusban teljesen kopárrá válik, s rajta a jószágok elegendő táplálékot nem találnak” – panaszolják a debreceni gazdák.

A gazdák pontosan fogalmaztak: nem csak a víz elmaradásában látják a baj okát, - különben is kinek hiányzik a Petőfi által megírt rónán átvágtató veszedelem, - hanem a víz által hozott termékeny iszap hiányával magyarázzák a legelők idő előtti tönkremenetelét.

A századfordulói város azonban az anyagi javakat építkezéseivel éli föl, és a nagyarányú öntözési tervek - 30 ezer kat. hold (!) - sokáig csak tervek maradnak. Végül 1913-ban 3 ezer hold átengedésével a Fölművelésügyi Minisztériummal szerződést kötnek egy kisérleti öntöző rendszer létesítésére, ami majd kiindulási alapja lesz a halastó programnak.

Több mint fél évszázadnyi ötletelés után a halastó terve volt az első ígéretes gondolat, hiszen egyedül ez nem zavarta a hagyományos pásztorkodás világát. Már csak azért sem, mert olyan helyek hasznosításáról volt szó, amelyek a nagyállattartás számára hasznavehetetlen mocsarak, lefolyástalan pangó vizek, tehát a Csúnyaföld.

Az építkezés 1913-ban kezdődött, és az első világháború után fejeződött be. Ugyanakkor 1916-ban megkezdődött a haltenyésztés. Az anyagi gondokkal küzdő város a végén a Budapesti Haltenyésztő és Halkereskedelmi Rt.-nek ajánlotta a fel, így az Rt fejezte be a beruházást.

A halélettani vonatkozásoknak megfelelően építették az ívás, keltetés, nevelés, tárolás céljait szolgáló 200-250 holdas nagy tavakat. Viszonylag „egyszerű” dolguk volt, hiszen ezeket az eredetileg lefolyástalan területeket „csak” gátakkal kellett körülvenni, no és a tápláló friss Tisza-vizet valahogy oda juttatni. Ezért Keszitől 24 km-es csatornát kellett kiépíteni, mely területen 60 kh. Földet kellett kisajátítani. A kijövő ág vizét pedig a csatornává mélyített Papere vezeti le a Hortobágyba. A halastó rendszer megközelítésére lóvontatású kisvasút, „lóré” épült. Végső méretével, 2500 kat. holddal megszületett nem csak hazánk, hanem Közép-Európa legnagyobb és legmodernebb tógazdasága.