 Az árpa a gabonatermesztő tájak északi hűvös, csapadékos vidékeit kedveli. Magyarországon például a nyugati határvidék és az edélyi területek fontos gabona növénye.
Az árpakenyér igen gyorsan szárad, ezért a termőterületén az árpát inkább kásaként fogyasztják. A malomipar hántolt árpát és árpagyöngyöt (gerslit) készít belőle, de a sör-, whisky- és a malátagyártás alapanyagául is szolgál. Sikértartalma miatt lisztérzékenyek nem fogyaszthatják.
Az árpa takarmánynövényként igen fontos. Egyes tájakon a sertéshizlalás legfőbb alapanyaga. A takarmányárpáknál a magasabb, míg a sörárpáknál az alacsonyabb fehérjetartalom a kívánatos. Jellemző fehérjéje a hordein.
A zab
A zabot az állatok szívesen fogyasztják, így fontos takarmánynövénnyé vált a történelmi idők során. A lótenyésztés minőségi takarmánya a zúzott zab, melyből a germánok, írek, skótok jellegzetes étele, a zabkása készül.
Értékes tápanyagtartalma miatt napjainkban világszerte egyre nagyobb szerepet játszik más népek táplálkozásában is. Sütési tulajdonságai nem túl kedvezőek, ezért mindig magas sikértartalmú liszttel keverve szokták használni. A gabonafélék közül kitűnik az átlagosnál nagyobb fehérje-, jó minőségű zsiradék-, és vízben oldható élelmirost-tartalmával.
 Jellegzetes fehérjéje az avenalin. Zabpelyhet, zabdarát, zablisztet, zabkorpát állítanak elő belőle. Lisztérzékenyek sajnos ezt a gabonát sem használhatják az étrendükben.
A zab azonban nemcsak fontos abraktakarmány, hanem értékes szálastakarmánynövény is. A tavaszi bükkönnyel együtt vetett zab - a zabos bükköny - fontos tavaszi keveréktakarmány. Ezenkívül a zabszalma is értékes, a tavaszi árpa szalmájához hasonló értékû takarmányszalma.
Biológiai jellemzés
A zab /Avena sativa L./ az Avena nemzetségbe tartozik, ahol vad- és kultúrfajok egyaránt találhatók.
A kultúrzab-fajok közül legfontosabb és legelterjedtebb az abrakzab /Avena sativa L./. Az abrakzabnak bugatípusa alapján pedig két alfaja különböztethetô meg: a bugás zab /A. sativa L. subsp. difussa Asch. et Graeb/ és a zászlós zab /A. sativa L. subsp. orientalis Schreb./ /A termesztett zabok két típusra oszthatók: pelyvászabok és csupaszzabok csoportjára./
A vadzabok veszélyes gyomnövények, amelyek közül legismertebb a hélazab /Avena fatua L./, amely egyébként az abrakzab ôsének is tekinthetô.
Biológiai jellemzés
A zabnak fejlett, mélyrehatoló, jó tápanyagfeltáró képsségû gyökérzete van. A zab gyökerének szívóereje a kalászosok közül a legnagyobb a talajvíz és tápanyagkészletét a többi gabonához hasonlítva jobban hasznosítja. Egyéb biológiai sajátosságai - a virágzatán kívül - azonosak az elôzôekben tárgyalt gabonafélével.
Virágzata laza bugavirágzat. A bugán az oldalágak elágazásának iránya és fôtengely állás-szöge szerint két bugatípust különböztethetünk meg: a zászlós és a piramis alakú bugát.
Hazai zabfajtáink a zászlós és a bugás zab közötti átmeneti alakhoz tartoznak.
A zab kalászkáiban a virágok száma 2-3, melyek közül rendszerint csak kettô termékenyül meg. Elhelyezkedés szerint - van egy nagyobb külsô vagy alsó, és egy kisebb belsô vagy felsô szemtermés. A buga virágzása - és a szemek érése - a buga csúcsán kezdôdik és onnan halad lefelé. Egy buga virágzása kb. 1 hétig tart. A zab öntermékenyülô, de kis mértékben /1-3%/ idegen megporzás is elôfordul.
Szemtermése pelyvás szemtermés. A szemtermés alakja hosszúkás, vége felé elhegyesedô. A pelyvás szemtermés színe a fajtától függôen változó, leginkább sárgásfehér. Ezerszemtömege 25-40 g.
A szemtermésnek biológiailag értékes beltartalma van. Nagy a fehérjetartalma, ezen kívül elég sok zsírt /kb. 5%/ és ásványi anyagokat /kálcium, foszfor/, valamint E-vitamint tartalmaz.
A zabnak is vannak tavaszi és ôszi fajtái, melyek közül hazánkban csak a tavaszi zab fajtákat termesztjük.
A rizs, az ókori ázsiai kultúra alapnövénye
A rizs a búza után az emberiség leggyakrabban fogyasztott tápláléka. A trópusi, szubtrópusi éghajlat jellemző növénye, igen vízigényes.
 A fogyasztó asztalára kerülhet: hántolatlanul, ez a barna rizs, valamint hántolva, melyek fényezett és fényezetlen változatban ismertek. A maghéj eltávolításakor csökken a rizsszem fehérje-, B-vitamin és ásványianyag-tartalma, ezért táplálkozás-élettani szempontból a barna rizs értékesebb, bár (túlzott mennyiségben fogyasztva) a héjában lévő fitinsavak gátolják pl. a kalcium és a vas hasznosulását.
Azok, akik túlnyomórészt fehér rizsen élnek, gyakran tiamin- (B 1 -vitamin) hiányban szenvednek, melynek súlyos formája a beri-beri nevű betegség. A rizsfehérjék glutaminsav-tartalma alacsonyabb a gabonaféléknél megszokottaknál.
A rizs széles körűen felhasználható, különböző ételek, rizspehely, rizsliszt, tápszeralapanyag készülhet belőle, de a húsipar és a konzervipar számára is nélkülözhetetlen. Rizsből készül a híres japán szaké is.
A magyar rizstermesztés ellentmondásos története (a forrás, melyből az 50-es évek eröltetett rizstermesztése és így az oda kitelepítettek embertelen szenvedése méltatlanul kimarad: haki.hu)
(...) Mivel a rizs (Oryza sativa L.) nem őshonos Magyarországon, ezért a termesztés először honosított fajtákkal kezdődött el. Az első próbálkozások a rizs termesztésére a történelmi Magyarországon a török időkben kezdődtek. A korabeli „magyar” rizstermesztő területek valószínűleg a Temesvár környéki mocsaras vidéken és a Dunántúl déli részén lehettek. A rizs feldolgozásra utal az, hogy a 19. század második feléig egy régi egri malmot „rizskásamalomként” emlegettek a környékbeliek.
A törökök kiűzése után a rizstermesztés rövid időre abbamaradt az elnéptelenedett területeken. Ezekre a vidékekre a lakosság újratelepítésekor érkeztek meg az olasz és francia telepesek, akik újrakezdték a termesztést, felhasználva a magukkal hozott ismereteket és fajtákat. Az első írásos emlékeink a Magyarország területén termesztett fajtákról a 18. századból maradtak ránk. Ezek a korai utalások sajnos még korántsem a rizstermesztés előnyeiről emlékeznek meg, hanem a mocsárláz (malária) veszélyéről, amely akkor még sújtotta hazánkat is. Ezért a lakosság nyomására 1768-ban rendelettel korlátozták ennek a különleges növénynek a termesztését. (...)
A hazai rezisztencia-nemesítési program 1955-ben indult a szarvasi Öntözési és Rizstermesztési Kutatóintézetben, kiemelt rizsprogram keretében. Évekkel később egyéb kutatóhelyeken is (Halászati Kutatóintézet; Tápiószele) foglalkoztak rizstermesztéssel. Mivel a nemesítés eredménye kb. 10 év múlva jelenik meg, átmeneti megoldásként számos külföldi fajtát hoztak be a Dunghan Shali leváltására, melyek közül csak a Dubovszkij 129 orosz fajta futott be közepes rezisztenciája és koraisága révén úgy, hogy több mint 10 évig a vetésterület 40-50%-át foglalta el. A terület többi részén még Dunghan Shalit és néhány külföldi fajtát (Precoce Allorio, Linia 45, stb.) termesztettek az 1960-as évek végéig.
Az első hazai nemesítésű, jó rezisztenciájú fajta a Kákai 203 volt, 1964-ben kapott állami minősítést és sokáig domináns fajtaként szerepelt.
Az 1970-es évektől a hűvös tenyészidőszakok gyakorisága a korábbiakhoz képest növekedett, s ez kedvezőtlen hatással volt a rizs állományképzésére, termékenyülésére és tenyészidejének megnyúlására, s végeredményként a termés mennyisége és minősége is jelentősen csökkent. Különösen problematikus helyzet adódott a hosszú tenyészidejű fajtáknál és nemesítési anyagoknál, mint amilyen a Kákai 203 is volt.
Az időjárás és a rizstermelés kapcsolatának tanulmányozása a nemesítési program némi módosítására késztette a nemesítőket. A piriculáriózis rezisztencia prioritását továbbra is tartva, a koraiság és a hidegtűrés (palántakori és virágzáskori) nagyobb hangsúlyt kapott mint korábban. A terméspotenciál és a termésminőség-jobbítási célkitűzésekhez társítva napirenden maradt az árasztás nélküli vagy „száraz” rizstermesztés és a kemikália mentes, organikus vagy bio rizstermesztés nemesítési vonatkozásainak kutatása is.
A rizsterületek a hazai mezőgazdaság igazi különlegességei, hiszen a területek az tenyészidőszak jelentős részében vízzel elárasztottak. A sekély vízborítás pedig különösen kedvező élettér a kétéltűek és az ízeltlábúak számára, amelyek bőséges élelemforrást jelentenek a gazdag madárvilág számára. Jelenleg Magyarországon Szarvas, Mezőtúr, Gyomaendrőd, Kisújszállás, Békés, Csárdaszállás és Köröstarcsa határában találkozhatunk működő rizstelepekkel. (...)
Köles és hajdina
Szorosabban véve nem is sorolhatnánk a gabonafélék közé, azonban évszázadokig gabobapótló szerepe volt, manapság meg a "green" üzletág újra feltalálta, tehát reneszánszát éli mindkét növény felhasználása.
A köles
 Aprószemű, de értékes beltartalmú (ma leginkább takarmány) gabonanövény. Jelentős az ásványi anyag tartalma. A népi gyógyászok szerint késlelteti az öregedést, javítja a vérszegénységet, szépíti a bőrt. Rendszeres fogyasztása fokozza az immunrendszer működését.
A köles részaránya még a XIX. század végén is rendkívül jelentős a népélelmezésben. A szegény ember gabonája, unalmas ízéről néprajzi feljegyzések tanúskodnak. Mai ismételt térnyerése csak a bio mozgalmaknak köszönhető, hiszen élvezeti értéke - valljuk be: ma sem izgalmasabb, mint száz évvel ezelőtt.
Természetesen el lehet készíteni rafinált, vagy férfiasan pusztai ízesítéssel is, pl.: így készül a hortobágyi "fordított kása", mely azért fordított, mert több benne a juh hús, mint a köles. Elkészítése megfelelő zsírzó nélkül körülményes, hiszen nagyon hajlamos a fazékhoz, bogrács aljához odaragadni fövés közben.
A hajdina (pohánka)
Hosszú ideig feledésbe merült, de az utóbi időben a reformkonyha újra felfedezte. Könnyen emészthető és szervezetünknek fontos ásványi anyagokat és vitaminokat tartalmaz. Lecitin tartalma sem elhanyagolható. Magas rutintartalmánál fogva erősíti a kötőszövetekekt, védi a szív- és érrendszert.
Hántolatla hajdina szemek. Pontosabban a hajdinát felhasználása előtt "koptatják", hiszen maghéja nem élmény, csak belső fehéres színű magtartalma finom csemege.
Változatossá tehetjük vele étrendünket - írják a green honlapok. - Fõleg köretnek, levesbetétnek alkalmas. Erõsíti az érfalakat, ajánljuk orrvérzési hajlamnál, érfaltörékenységnél. A hajdinakása erõsítõ, emésztési gondoknál hatásos. A hajdina biológiailag értékesebb minden más gabonafélénél. 2-3-szorosát tartalmazza bizonyos életfontosságú aminosavaknak (lizin, arginin és triptofán), és sok benne a lecitin. Emellett gazdag vitaminokban és ásványi anyagokban. Zsírsavtartalmának kereken 70 %-a telítetlen zsírsav. Ami ugye manapság a bio-konyha egyik szent tehene - mint tudjuk.
Azonban a hajdina eredete többre utal, mint egyszerű bio-konyha alkalmazásra
A hajdina - Fagopyrum esculentum - őshazája Közép-Ázsia, pontosabban a Himalája környéke. Termesztéséről a 10. század tájékán tesznek említést a források.
Pontosítsunk: - mivel őstörténetünk gyökerei pontosan a hajdina termőterületei felé vezetnek, ezért hajdina ügyben sincs szükség a "mit, mikor, kitől vettünk át" - szokásos deheroizáló okfejtésére.
Ismertük a hajdinát és ősidők óta fogyaszthattuk is. Csak ma kellett újra feltalálni...
|
Eddig 1 hozzászólás érkezett. 
Címkék:
